„Vannak olyan mondák, amelyek színtiszta meseként is olvashatóak.” – interjú Bán Mórral, A Csillagösvény lovasai szerzőjével

„Vannak olyan mondák, amelyek színtiszta meseként is olvashatóak.” – interjú Bán Mórral, A Csillagösvény lovasai szerzőjével


Nemrég tartottuk meg a nagysikerű Hunyadi-sorozat szerzője legújabb könyvének online könyvbemutatóját. Bán Mórral Fábián Janka írónő beszélgetett. Miért lehet hasznos, ha a gyerekek is megismerkednek mondakincsünkkel? Milyen források segítségével egészítette ki és írta újra Bán Mór az olvasóközönség számára az eddig ismeretlen mondákat? Mely népek mese- és mondakincse állt a szerző rendelkezésére a mű megírásához?

Olvassátok Fábián Janka interjúját Bán Mórral, melyből többek között ezekre a kérdésekre is megtudhatjátok a választ!

Fábián Janka: Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy. Az írás mellett is rengeteg dolgod van. Nyilván ezért nagyon fontosnak találtad ennek A Csillagösvény lovasai a megírását. Hogyan jött az ötlet?

Bán Mór: A Naphegy Kiadó részéről jött egy nagyon kedves megkeresés. Az első terv az volt, hogy a már ismert hun mondákat egy általam összefoglalt szövegben próbáljuk meg összegyűjteni. Én ezt azért fogadtam örömmel, mert nagyon kedves gyerekkori élményeim fűződnek a Lengyel Dénes, Benedek Elek, Wass Albert féle mondaátköltésekhez. Miközben sokan ismerjük ezeket a klasszikusokat, emlékszünk rájuk gyerekkorunk olvasmányélményeiből, valahogy mindig éreztem egy nagyon érdekes kettősséget, mivel a történelem- és az irodalomtudomány is nagyon sok mindent a felszínre hozott azokból a mondakincsekből, azokból a történetkapcsolódási pontokból, amelyekkel mondjuk a magyar mese- és mondakincs tud kötődni a turáni népek mese- és mondakincséhez, vagy más keleti népek ősi múltba vesző hagyományaihoz.

Úgy éreztem, hogy az a fajta tudás, ami az elmúlt évtizedekben ezekből felhalmozódott, ami még mondjuk Lengyel Dénes számára nem állt rendelkezésre, az most már rendelkezésünkre áll, és talán érdekes lenne egy kicsit nagyobb látószögből tekinteni minderre. Így aztán kirajzolódott ez az elképzelés, egy olyan nagyszabású vállalkozásnak körvonalai, hogy milyen jó lenne, ha nemcsak a jól ismert magyar hun mondákat mondanánk el újra egy újabb változatban, hanem mindezt kiegészítenénk azzal, ami egyrészt már a múlt ködébe veszett és csak nehezen rekonstruálható, olyan népek monda- és mesekincsének a felhasználásával, amelyekről tudjuk, hogy rokoníthatóak a mi monda- és mesekincsünkkel. Itt említhetem a szkíta népek történetét, a keleti hun birodalom történetét, amiről olyan keveset tudunk, hogy az valami elképesztő. A nyugati hunokról és Attila birodalmáról természetesen sokat tudunk, de itt van a kutya elásva. Tulajdonképpen az Attila mondakört sem a hagyományainkból ismerjük, mert mindazt, ami ezt őrizte, a regösök énekeit, vagy a régi rovásírásos emlékeket elpusztították.

F.J.: Hogyan született ez a kerettörténet? Ennek a keletkezéséről mondj pár szót kérlek. A másik kérdésem, hogy nem tudom, hogy most mi a helyzet az iskolákban, de nem biztos, hogy a mostani tankönyvekben is van rovásírás abc. Szerinted kéne a rovásírást tanulni? Te tudod olvasni a rovásírást?

Én tudom olvasni, de felnőttkoromban tanultam meg, és igen, szerintem kellene tanítani, mert ez egy olyan kulturális kincse a népnek, amit ma nem nagyon használ rajtunk kívül senki. A székely-magyar rovásírás egészen csodálatos, főleg az, ahogy a középkort követő néhány évszázadban ez fennmaradt Székelyföldön.

F.J.: Van valóságalapja ennek a kerettörténetnek?

B.M.: Persze. Annyit áruljunk el a kerettörténetről, hogy egy olyan jelenetsort villant fel, amikor az Árpádkor első időszakában nagy vehemenciával elégetik, elpusztítják azokat a rovásírásos feljegyzéseket, amelyek a pogány múltról szólnak. Egyébként ugyanez a keresztény krónikákból is gyönyörűen átszűrődik. A krónika íróink ugyanis igyekeztek távolságot tartani a pogány történetektől, de mégis beemelték őket, mert érezték, hogy fontos a hunokkal való rokonság, az Árpád dinasztia és az Attila közötti dinasztikus kapcsolat. Ezeket még akkor is megőrizték, ha tudták, hogy keresztény szemszögből nézve ez nem annyira fényes dolog. Azt gondolom, hogy ma már csak sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy az az út, amit egyébként Szent István nagyon helyesen választott – hiszen ez lett a magyar nemzet útja – mégis fontos leszögezni, hogy ennek azért sok minden áldozatául esett. Mindaz a sok történet, a hősi énekek, eposzok, amelyek szóbeli hagyományként éltek, és tegyük fel, hogy ezeket lejegyezték részben vagy egészben rovásírásos formában, ezekről pontosan tudjuk, hogy semmilyen formában nem maradtak fent, legfeljebb a mesekincsünk őrzött meg belőlük motívumokat. És egészen csodálatos átváltozásokon ment keresztül néhány motívum, sokszor keresztény környezetbe került, átalakult, alkalmazkodott ahhoz a korszakhoz, amiben ez már meg tudott jelenni, de tetten érhető és ott van benne a pogány hagyomány. Nekünk nincs akkora szerencsénk, mint a finneknek a Kalevalával, vagy a németeknek a Niebelung-énekkel. Azt, amit ma tudunk Attiláról, azt a hunok ellenségei írták le, ugyanis a hun változat nem maradt fenn. Az, ahogy a hun regösök szórakoztatták a hun urakat, és a régi vitézek dicső idők tetteiről zengenek dalokat. Számunkra ezek elvesztek. Csak beleborzonghatunk, hogy milyen elképesztő, milyen múltba vesző tudás és ősi történethalmaz állhatott az ő rendelkezésükre. A szóbeli hagyomány nagyon erős volt, és ez az, ami elveszett. Van, amiből megpróbálhatjuk rekonstruálni, hogy miről szólt. Például a rómaiak, a bizánci történetek, a Niebelung-ének, ami nagyon jó színben tüntetik fel Attilát. Ezekből a mozaikdarabkákból tudunk építkezni. Az első kötetben a turáni ősidőkről van szó, a szkíta népek megmaradt mondáiról. Így olvasható a kötetben a Csodaszarvas legendája is.

F.J.: Mi ezeknek a történeteknek a műfaja tulajdonképpen? A borítón olvashatjuk, hogy rege, de közben mesekönyvként is szerepelhet, de akár monda, eposz, vagy az összes együtt?

B.M.: Érdekes kérdés, mert vannak olyan mondák, regék amelyek színtiszta meseként is olvashatóak. Az aranyhajú királyfiak legendája, ami a magyar népmesékben is fellelhető, de más keleti népek ősi történeteiben is felbukkan. Ahogy haladunk előre a történetben, például a második kötetben a keleti hun birodalomról van szó, azokról a hun törzsekről akik a kínai határvidéken hosszú évszázadokon keresztül vívták a harcaikat, aztán eltűntek a történelem színpadáról. A történelemtudomány egy dolog, de a kötetben található mesék regék nem foglalnak állást amellett, hogy melyik történészelméletnek lehet igaza. Mi azt tudjuk, hogy van egy őstudata a magyarságnak, a székelyeknek, ami megkérdőjelezhetetlenül a hunokhoz köt minket.

F.J.:Mostanában a genetika is ebbe az irányba tapogatózik.

B.M.: Igen, ez már csak hab a tortán. Én nagyon örülök ennek, és nagyon várom azt, hogy az archeogenetika kutatási eredmények ezt milyen mértékben fogják tudni alátámasztani. Én mélyen hiszek abban, hogy alá fogják támasztani. Hozzáteszem, nehogy félreértés legyen: itt nem a magyar és a hun nép rokonságáról beszélünk, hanem az Árpádház és az Attila dinasztia közti rokonságról. Szerintem az archeogenetikának is nagyon nehéz lesz ezeket utólag kibogozni. Ez a mondagyűjtemény ezekbe az ősidőkbe vezet minket vissza. Nimród király korába, Hunor – Magor történeteibe, de nem csak a Csodaszarvas legendája bukkan fel ebben a könyvben, hanem más történetek is.

F.J.: Amellett, hogy voltak benne ezek a jól ismert motívumok meg történetek, találtam benne számomra legalábbis teljesen ismeretlen regéket is. Ezeket honnan ismerted?

A mondagyűjtemény forrásaiként nagyon sok irodalmi mű szolgált. Hérodotosz és a görög történetírók munkájától elkezdve, római történetírók munkái, kínai őskrónikákon keresztül, különböző török-türk népek mondavilága és ebben benne vannak azokra az északi népekre vonatkozó mítoszok és legendák is, amelyek a finnugor nyelvi örökséghez kötnek. Úgy gondolom, hogy ez sem egy állásfoglalás, de valamilyen kötődésünk kell, hogy legyen, mert a nyelvünk jelentős rétege finnugor kapcsolatokra utal. Ilyen értelemben lehet, hogy a mese- és mondavilágunk egy részének is vannak kapcsolódási pontjai, még akkor is, ha gyengébbek, mint a keleti-szkíta-turáni világhoz, amelyek minden apró részletükben ezerszer erősebbek. Ebben sem kell igazságot tenni, de attól még jelen vannak. Megjegyzem, pont ezek a leghátborzongatóbb történetek.

F.J.:Néha eszembe is jutott, hogy ezek a történetek mennyire valóak a gyerekeknek? Időnként borzalmak, horrorba hajló elemek is megjelennek bennük.

Gondolj bele, hogy a Grimm mesék tekintélyes része is furcsa mai szemmel. A Jancsi és Juliskát, és a Piroska és a farkast is el lehet úgy mesélni, hogy komplett horror legyen. Az a helyzet ugyanis, hogy a mesék régen nem kizárólag a gyerekeknek szóltak, a felnőttek is mesékkel szórakoztatták egymást. Ez nyilvánvalóan nem gyereknek szóló mesekönyv, bár meggyőződésem, hogy nagyon sok történet a gyerekek számára is hasznos. Egy olyan világba kalauzolja el őket, ami világ ismerősen a miénk, de 2020-ban mégis furcsán távolinak tűnik. Ennek az egyik oka az, hogy hosszú évtizedeken keresztül egyáltalán nem tettek azért, hogy a magunkénak érezzük, de a magyarság irodalma, őstudatunk mind ebbe az irányba mutatnak. A nemzeti öntudatunk építőkövét meg kell becsülni és vissza kell építeni a hétköznapjainkba, mert ez a miénk, és senki másnak nincs meg. Ezzel a fajta őstudattal és turáni örökséggel mi rendelkezünk. Aki ezeket a történeteket elolvassa, az azt fogja mondani, hogy nincs miért szégyenkeznünk. Akár a keleti hun birodalom, akár a szkíták, a pártusok, vagy később az avarok vagy a magyar honfoglalók tettei csodálatos történetek sokaságát vázolják fel. És ez is az elképzelés, hogy Attila hun birodalmának gyönyörű történeteit is összegyűjtve eljussunk a magyar mondakincsnek ahhoz a rétegéhez, amely már a magyar történelemhez kötődik, az Árpádokhoz, a honfoglaláshoz, ahol már íróként is könnyebben mozog az ember és az olvasónak is ismerősebb terep talán. Az Árpád-házi királyok, Szent László mondaköre, vagy Mátyás király mondái egy önálló kötetet megtöltenek. Gyönyörű nyersanyag, végtelenül gazdag és sokszínű szőttes, amit most mi megpróbálunk egy szép rendszerbe állítani, és ez is egy változata lehetne annak az őseposznak, ami abban a formában volt, de elveszett és sose fogjuk tudni, milyen lett volna eredetiségében.

F.J.:Ez iszonyatos felelősség is. Eleve szerintem gyerekeknek, fiataloknak írni óriási hozzáértést és felelősséget kíván. Szerintem az egyik legnehezebb műfaj a mese.

Ha ezt így közelítettem volna meg, hogy gyerekolvasókra gondolok, az engem is lebénított volna. Azt gondolom, hogy nem baj, ha a mai világban a mi ősvilágunkról is szó esik. Ez egy vad, harcos világot ábrázol, egy olyan ősi szemléletmódot próbál felidézni, ami lehet, hogy sokak számára nem szimpatikus és távol áll a mai korszellemtől, viszont van egy nagyon letisztult értékrendje. Nem az a célja egy ilyen történetnek, hogy vadságra nevelje a gyerekeket, hanem arra, hogy ezek a mi kultúránknak az alaprétegeihez tartozó történetek, és legalább tudjunk róla, hogy léteztek.

F.J.: Miközben olvastam, nagyon sokszor a magyar népmesék figurái jelentek meg a lelki szemeim előtt. Én ezt el tudnám képzelni rajzfilmként, vagy képregényként. Szerintem nagyon látványos lenne.

Ezen még nem gondolkoztam el. Az elsődleges cél az volt, hogy maguk a történetek összeálljanak és elkészüljenek. A második és a harmadik kötet a nagy hun mondakincset dolgozza fel, és egyik-másik valóban szinte szürreálisan látványos. Ezek elképesztően színes, látványosan ábrázolható világok. Én örülnék neki, mert ez is egy nagyon fontos alapmotívuma a kultúrának, ami megőrizendő és táplálandó.

A könyv itt megrendelhető kedvezményes áron:  A Csillagösvény lovasai